Sziasztok!
Azért nincs friss,mert nincsen ihletem a törihez és mert nagyon el vagyok foglalva...pl.:tanulás,család,barátok...stb.,és ezért úgy döntöttem,hogy SZÜNET lesz!!!
Nem fogom abbahagyni az írást,nehogy vakaki azt gondolja...nyári szünetbe folytatni fogom....júniusba!!!
Szóval addig türelem!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Sajnálom,dehát ez van,és júniusba folytatom!
Puxxx!
Evelin(Twilight Girl)
2010. április 11., vasárnap
2010. március 23., kedd
1.fejezet-A régi szép idők...
(Catherine szemszöge)--ezt a lány még 14 évesen írta.
Kinn állok az udvaron,és a napfény átjárja az egész testemet és megtölti azt erővel,életenergiával,boldogsággal,örömmel és szeretettel.Legfőképpen szeretettel...mert most boldog vagyok, mert immár 2 éve járok életem nagy szerelmével,Michael-el.
Kinn vagyunk az iskola udvarán mert szünetünk van...8.-osok vagyunk,idén fogunk ballagni,de ez eg cseppet sem aggat,hogy szomorú leszek,hanem éppen ellenkezőleg.Örülök neki,hogy végre megszabadulhatok az idegesítő osztálytársaimtól,akik már 2 éve nem hagynak békén minket,pedig már mindenki beletörődött abba,hogy mi együtt vagyunk.A tanárok,az összes gyerek a suliba,a szüleim és Michael szülei is,és a falu is tudja már.De az én kedves kis osztálytársaim semmi egyebet nem tudnak,csak piszkálódni,de hiába csinálok vele akármint,nem hat rájuk.Ha Michael meg is veri őket,az sem sokáig riasztja el őket.A régvolt barátnőim is ellenem fordultak és azok is csak csipkelődnek,én hiába próbálok velük kibékülni,nem engednek már 2 éve.Az összes fiú meg még rosszabb.Úgyhogy mi mindig együtt vagyunk Michael-el.Egymás mellett ülünk és szünetekbe is együtt vagyunk(persze WC-re már egyedül megyünk el...xD)...meg együtt megyünk suli után haza,együtt írunk leckét és együtt tanulunk és utána együtt megyünk sétálni és kikapcsolódni(magyarul szórakozni)tehát együtt vagyunk mindig.Persze szokott olyan lenni,hogy egy hétvégét a családunkkal töltünk vagy egy kicsit egyedül vagyunk,mert az is kell.De mi együtt fogunk maradni mindig,miután elballagtunk,azután is és MINDIG...nem ejtek egy könnyet sem senkiért.
Ez az egész kettőnk között még 11 éve kezdődött kiscsoportos korunkba.
***
Még mindig emlékszem arra a napra,mikor először találkoztunk az első napon...Anya vitt oviba és nagyon féltem,mert nem tudtam mi vár rám,és nagyon kicsi voltam.Anyához bújtam,már szinte szó szerint a szoknyája alá.Aztán miután könnyes búcsút vettünk és megvigasztalt,hogy nem lesz semmi baj és hogy jönni fog értem délután.Én csak álltam ott egymagamba és lemerevedve és majdnem sírtam,de az óvónéni megvigasztalt és játszott velem,de aztán elment és én újra magamra maradtam.Megláttam egy kisautót,ami akkor nagyon megtetszett és azzal kezdtem el játszani...nagyon meglöktem a kisautót,és az nekiütközött egy másiknak.Én fölnéztem és láttam,hogy a kocsi gazdája egy fiú.Meg volt szeppenve,és láttam rajta,hogy fél,de nekem az inamba szállt a bátorságom.Szőke hajú,sötétbarna szemű volt,és magasabb nálam fél fejjel.Nem volt sovány sem duci.Az arca nagyon barátságos volt.Én elkezdtem neki ecsetelni:
-Bocsáss meg,hogy neked ütköztettem a kocsimat.Én Catherine Crawford vagyok.És téged hogy hívnak?-nagyon nyávogós hangom volt akkor,dehát még csak 3 éves voltam.
Nem szólt egy szót sem egy darabig,aztán megint megkérdeztem tőle és akkor halkan válaszolt.
-Michael Doyle vagyok.-de ezt a már hangosabban mondta-Az az én kocsim add vissza...én hoztam otthonról!!!-és kitépte a kiskocsit a kezemből én meg elkezdtem sírni,és marakodni kezdtünk rajta.Az óvónéni ránk szólt,hogy hagyjuk mikor Michael már nem verekedett velem és mondott valamit:
-Játszhatunk vele ketten is...ki tudja messzebbre gurítani.-nevetni kezdett és azon elámultam,bár akkor még mit sem tudtam,mi az a szerelem,de éreztem valamit.
Mikor vége volt a játszásnak,lefeküdtünk aludni...én hamar elaludtam,mikor fölébredtem anya várt már rám...már megindultam kifele az ajtón,mikor valaki húzni kezdett és én elestem.Az óvónénik nem voltak ittbenn,kimentek biztos pisilni(háth tudom h ez egy kicsit gáz,de óvodások...).Michael állt velem szemben és mosolygott rám.
-Figyelj,Catherine,holnap is játszunk együtt?-kérdezte nyavalygósan,de akkor még édesen.
-Igen,játszhatunk,de nekem most mennem kell mert anyukám vár rám.
-Fogadjuk meg,hogy mindig barátok leszünk,és soha el nem válunk.-és átölelt.
Ez engem akkor nagyon hirtelen ért...nem tudtam mire vélni ezt a dolgot,hiszen még csak 3 éves voltam.Forgott velem az a nagy világ...hiszen még 1 méter sem voltam...a levegő hirtelen belém szorult és a szívem is vert nagyokat.
-Jó-jó megfogadom én is...Örök Barátság!!!-de én nem csináltam vele semmit,hanem a hüvelykujjamat(ahogy azt a nővéremtől láttam) feltartottam,mosolyogtam rá és kimentem.
Attól a pillanattól váltam én vagány csajjá...ez sok mindenben megmutatkozott.
Autóval kezdtem el játszani és oviba is az első naptól kezdve fiús játékokkal játszottam(autók,traktorok,daruk,stb.).Mindig fiúkkal játszottam...Michael mindig velem volt,de azon kívül is mindig csak fiúk voltak körülöttem.Mikor fölmentünk suliba,akkor sem volt ez másképp.Lazán öltöztem,csak fiúkkal játszottam(bár voltak barátnőim is,de azokkal nem sokat foglalkoztam...talán épp ezért haragudtak meg rám!!!) 10 fiú között én voltam egyedül lány,gördeszkáztam,ugrattam cangával,szereltem bicajokat és még most is...tehát fiús lány voltam és még az is vagyok.Ezt már mindenki észrevette már oviban az óvónők is,hogy én fiúkkal játszom és a suliba is,de hamar megszokták.Michael-el a legjobb barátok voltunk,mindig kiáltunk egymás mellett és segítettünk egymáson...összeveszni csak ritkán szoktunk,de akkor nagyon...szerencsére hamar ki szoktunk békülni,mert nem vagyunk haragtartóak.Mikor fölmentünk fölsőbe,már a tanárok kezdtek minket cikizni,hogy mennyit vagyunk együtt és hogy vajon mi van köztünk?!
Aztán csak akkor jöttem rá,hogy mi is ez valójában.Voltak gyönyörű lányok a suliba,de Michael csak velem foglalkozott és mindegyiket egy libának tartotta mert örökké csak nyávogtak és csak a divat érdekli őket,meg hogy hogyan néznek ki...nem engedik el magukat úgy mint én.
Aztán egyre közelebb kerültünk egymáshoz,már egyre kevesebb fiú lógott velünk...11-en voltunk a végére már csak 2-en maradtunk és mindig 2-en voltunk.És azok a fiúk most velünk a legszemetebbek akik akkor a haverjaink voltak.Nem is bántuk,ha 2-en maradtunk,mert akkora kezdtek idegesítővé és fölöslegessé válni.Mikor kicsik voltunk én szoktam neki puszit adni meg ő is nekem,meg néha puszit is a számra...de én sose,mert mintha akkor is tudtam volna,hogy nem szabad egy könnyen adnom magam.
2008.március 27.-én megváltozott minden.Akkor 12 éves voltam,ős is...bár ő 3 hónappal idősebb volt nálam.Ő júliusi volt,én október.
A legkevésbé számítottam erre,ami ezen a napon volt.
És előtte pár nappal hasított belém a felismerés,hogy SZERELMES VAGYOK A LEGJOBB BARÁTOMBA.
Nagyon megijedtem,nem tudtam mit csináljak...neten is olvasgattam,hogy mit csináljak,újságokból is,de nem nyugtatott meg a dolog.A szüleimnek nem mertem elmondani,mert eltiltanának tőle és az nekem még rosszabb lenne.Nagyon féltem,hogy ő nem így érez irántam és ha megmondanám neki akkor lehet,hogy hülyének nézne és többet nem barátkozna velem.Azt meg nem akartam,hogy a barátságunk tönkre menjen miattam.Bár voltak jelek,ami arra utaltak,hogy ő is így érez,mint én,de azt régen is csinálta.Például ölelget és három puszit szoktunk egymásnak adni,udvarias velem meg hasonlók,bár ez megvolt régen is.
És ezt akkor vettem csak észre hogy SZERETEM,hogy mikor meglátom a szívem az egekbe szökken,a hasamba pillangók röpködnek,mikor átölel rettentő furcsán érzem magam...és már egy ideje zavartan is...
Elhatároztam magamba,hogy inkább kikerülöm bármennyire is fájni fog nekem,emrt ő nem úgy érez irántam...és ekkor megszólalt a telefonom,és ő volt az...tétováztam,hogy fölvegyem-e,végül kinyomtam.Pár perc múlva megint csörgött és akkor fölvettem,mert már ideges voltam:
-Halló.-szóltam bele kissé hangosan a telefonba.
-Sya Caty,figyelj gyere le a Bakszira(Bakonyér)4 órára... valami fontosat szeretnék neked mondani!-a hangja furcsa volt...fojtott,ideges,komoly,ideges,félős.
Én nem akartam lemenni...bizonyára megtudta valahonnan,hogy szeretem és ezért közölni akarja velem,hogy ő nem...de mégis kitől tudta meg hiszen senki nem tudja!!!???
-Figyelj én most nem tudok kimenni,mert tanulnom kell,holnap matekdoga.Bocs.-majdnem bőgtem,már a hangom fojtott volt.Nagyon szerettem volna most az ölelésében lenni,de nem lehettem,mivel ő nem így érez.
-De nagyon fontos,értsd már meg!-ez nagyon komolyan és határozottan hangzott,úgyhogy más választásom nem volt,mint lemenni.Megadóan feleltem vissza:
-Oké,negyed óra múlva kinn tudok lenni.-sóhajtottam majd letettem.
A szüleim dolgoztak,a nővérem valahol császkál.
Most kivételesen nem laza cuccot vettem fel.A fekete csőnadrágot,amit anya vett nekem,hátha fölveszem,most föl.Egy lila pulcsit is kaptam magamra,meg a Puma sportcipőmet.Bementem a fürdőbe megfésülködni meg egy nagyon enyhe sminket is raktam magamra.Nem vittem mást csak a telefonom meg egy csomag zsepit,hátha szükség lesz rá.Bezártam az ajtót,a kulcsot fölraktam az ereszre.Amíg mentem,a gondolataim csak úgy száguldottak a fejembe.Nagyon féltem és izgultam,nem tudtam elgondolni mit akar nekem mondani.A hasam helyén egy nagy csomó volt,a szívem a torkomban dobogott.Mire odaértem,teljesen kész voltam.
Mikor megpillantottam,megint az a bizsergés szállta el a testemet,ami már pár hete.
Gyalog jött.Rajta laza és vagány ruha volt mint mindig.A kőfalnak támaszkodott és engem nézett.Mikor meglátta,hogy miben vagyok és hogy ki vagyok festve(még azt a halványat is észrevette...xD)a szemeit tágra nyitotta a meglepetéstől,de nem szólt semmit.
Odaértem elé.
-Szia!-törtem meg a csendet,és zavaromban a földet fixíroztam,míg ő a köveket rugdosta.
-Szia!-köszönt ő is egy kis idő múlva.-Mire ez a "nagy kiöltözés"?-egyáltalán nem volt vicces kedvében,mint szokott.
nem tudtam erre mit válaszolni,és csak ennyit tudtam kinyögni.
-Háth, nem tudom ez volt elől a szekrényemben és gyors fölkaptam.-nahát ez hülyeség volt,mert éppen,hogy a szekrény aljáról kotortam elő.Na de mind1.
Valami furcsa volt...áhh persze!!!...nem adott puszit és nem ölelt át,mint ahogy minden találkozásunkkor szokott.Ha már ilyen távolságtartó velem,akkor biztos a részéről ennyi volt,és már nem akar velem barátkozni...de nem értettem miért lett ilyen...nem tudtam sokáig várni,mert nem szólt semmit csak lefele nézett és rugdosta a köveket és a csendes patakot nézte,ahogy folyik.Nem bírtam tovább,így hát végre megtörtem a csendet és megkérdeztem:
-Most minek hívtál ide?Elmondanád,mert nem értelek,miért vagy velem ilyen távolságtartó és miért vagy szótlan,és undok,mintha utálnál!!!-erre a szóra az arca egy fájdalmas maszkba torzult el.Elment előlem...a lehető legmesszebbre a kőfal másik oldalára.
Én igazán nem értettem mi baja van velem,és annyira fájt nekem ez a tette,hogy levegőnek néz,hogy észre sem vettem,de könnyek folytak le rólam.Szerencsére nem vette észre,mert még mindig a köveket rugdosta és a patakot nézte.Gyorsan letöröltem a könnyeket az arcomról és megkérdeztem:
-Légyszíves áruld el,hogy miért hívtál ide.Nem szólsz semmit hozzám és levegőnek nézel,mikor a telefonba azt mondtad,hogy NAGYON FONTOS!-elakadt a hangom,és megint a sírás szélén álltam.De nem szólt semmit,bár a követek már nem rugdosta,hanem csak lefelé nézett és mozdulatlanul várt.Így is nagyon helyes volt és gyönyörű.Nem vártam tovább.Elindultam szó nélkül haza.
-SZERETLEK Caty!-léptem volna de belém fagyott minden.Léptembe megmerevedtem,mert nem hittem abba,amit az előbb hallottam.Megkérdeztem mégegyszer,mert lehet csak képzelődtem...meg is fordultam,hogy lássam,télleg ő mondta-e:
-Tessék?-és belenéztem gyönyörű sötétbarna szemeibe.
-SZERETLEK!SZERETLEK Catherine Crawford...érted...SZERETLEK!-komolyan megállt bennem minden...csakugyan ő mondta.Nem éreztem semmit...csak merev voltam,mintha valami élettelen tárgy volnék,mint egy szobor.Elsötétült előttem minden.
Mikor fölébredtem Mich karjaiban voltam.Úristen!Elájultam!Jaj,ezt a szégyent!
-Fölébredtél,Csipkerózsika?-a hangja,mint a bársony,úgy simogatott.
-Öhm...mit keresek itt?-és megráztam a fejem.-Egyáltalán nem képzelődöm?
Erre Mich felnevetett.Nem értettem semmi így választ vártam mindenre.
-Te most komolyan szeretsz engem?-összeráncolt homlokkal néztem rá.
-Igen...komolyan,sőt még annál is komolyabban SZERETLEK.-még mindig nem értettem,ezért másképp kérdeztem.
-De hogyan?Miért?Mióta?És hogy?-nem értettem semmit és nagyon kíváncsi voltam már rá.
-Noshát,igazából már óvodás korunk óta szeretlek.Már az első naptól kezdve,csak akkor még nem tudtam magamról sem...de éreztem,hogy veled kell maradnom.Már 11 éve,Caty.Egész életembe el akartam mondani,de nem mertem,mert kicsi voltam hozzá,és azt hittem te nem így érzel.De tovább nem bírtam,gondoltam lesz ami lesz!És te gondolom nem szeretsz!-háth ez nagyon nagy hülyeség volt,mert SZERETTEM.
-De SZERETLEK.Csak én is attól féltem,hogy te nem,és jobbnak láttalak kikerülni.Barátságból szerelem.Igazából én is kiskorunk óta,az első nap óta...mikor először megöleltél már akkor éreztem valamit.
-Nos...akkor...járhatunk???-hát ez kicsit gyors volt nekem,de nem várhattam tovább.
-Igen...járhatunk...Örökké Szerelem!-és feltartottam a hüvelykujjam,mint annak idején...de aztán nagyon gyorsan történt minden.Én mondani akartam volna neki még valamit,de ő hirtelen közelebb hajolt hozzám,és szenvedélyesen megcsókolt.Mikor vége volt,nem tudtam megszólalni.Ezt a napot nem tudom,mikorra fogom megemészteni,meg azt,hogy járunk.
Eszembe jutott egy frappáns kérdés:
-Te a haverjainkat direkt küldted el?-csibészesen mosolyogni kezdett.
-És a mi lesz a a sulival meg a tanárokkal,mi lesz ha megtudják!-aggodalmaskodtam.
-Kit érdekelnek a tanárok meg a többi lökött idióta?!
Kézen fogva és ölelkezve mentünk haza...
Nahát ez volt az a nap,amelyik teljesen megváltoztatta az életemet...és azóta is együtt vagyunk teljes harmóniában.
Kinn állok az udvaron,és a napfény átjárja az egész testemet és megtölti azt erővel,életenergiával,boldogsággal,örömmel és szeretettel.Legfőképpen szeretettel...mert most boldog vagyok, mert immár 2 éve járok életem nagy szerelmével,Michael-el.
Kinn vagyunk az iskola udvarán mert szünetünk van...8.-osok vagyunk,idén fogunk ballagni,de ez eg cseppet sem aggat,hogy szomorú leszek,hanem éppen ellenkezőleg.Örülök neki,hogy végre megszabadulhatok az idegesítő osztálytársaimtól,akik már 2 éve nem hagynak békén minket,pedig már mindenki beletörődött abba,hogy mi együtt vagyunk.A tanárok,az összes gyerek a suliba,a szüleim és Michael szülei is,és a falu is tudja már.De az én kedves kis osztálytársaim semmi egyebet nem tudnak,csak piszkálódni,de hiába csinálok vele akármint,nem hat rájuk.Ha Michael meg is veri őket,az sem sokáig riasztja el őket.A régvolt barátnőim is ellenem fordultak és azok is csak csipkelődnek,én hiába próbálok velük kibékülni,nem engednek már 2 éve.Az összes fiú meg még rosszabb.Úgyhogy mi mindig együtt vagyunk Michael-el.Egymás mellett ülünk és szünetekbe is együtt vagyunk(persze WC-re már egyedül megyünk el...xD)...meg együtt megyünk suli után haza,együtt írunk leckét és együtt tanulunk és utána együtt megyünk sétálni és kikapcsolódni(magyarul szórakozni)tehát együtt vagyunk mindig.Persze szokott olyan lenni,hogy egy hétvégét a családunkkal töltünk vagy egy kicsit egyedül vagyunk,mert az is kell.De mi együtt fogunk maradni mindig,miután elballagtunk,azután is és MINDIG...nem ejtek egy könnyet sem senkiért.
Ez az egész kettőnk között még 11 éve kezdődött kiscsoportos korunkba.
***
Még mindig emlékszem arra a napra,mikor először találkoztunk az első napon...Anya vitt oviba és nagyon féltem,mert nem tudtam mi vár rám,és nagyon kicsi voltam.Anyához bújtam,már szinte szó szerint a szoknyája alá.Aztán miután könnyes búcsút vettünk és megvigasztalt,hogy nem lesz semmi baj és hogy jönni fog értem délután.Én csak álltam ott egymagamba és lemerevedve és majdnem sírtam,de az óvónéni megvigasztalt és játszott velem,de aztán elment és én újra magamra maradtam.Megláttam egy kisautót,ami akkor nagyon megtetszett és azzal kezdtem el játszani...nagyon meglöktem a kisautót,és az nekiütközött egy másiknak.Én fölnéztem és láttam,hogy a kocsi gazdája egy fiú.Meg volt szeppenve,és láttam rajta,hogy fél,de nekem az inamba szállt a bátorságom.Szőke hajú,sötétbarna szemű volt,és magasabb nálam fél fejjel.Nem volt sovány sem duci.Az arca nagyon barátságos volt.Én elkezdtem neki ecsetelni:
-Bocsáss meg,hogy neked ütköztettem a kocsimat.Én Catherine Crawford vagyok.És téged hogy hívnak?-nagyon nyávogós hangom volt akkor,dehát még csak 3 éves voltam.
Nem szólt egy szót sem egy darabig,aztán megint megkérdeztem tőle és akkor halkan válaszolt.
-Michael Doyle vagyok.-de ezt a már hangosabban mondta-Az az én kocsim add vissza...én hoztam otthonról!!!-és kitépte a kiskocsit a kezemből én meg elkezdtem sírni,és marakodni kezdtünk rajta.Az óvónéni ránk szólt,hogy hagyjuk mikor Michael már nem verekedett velem és mondott valamit:
-Játszhatunk vele ketten is...ki tudja messzebbre gurítani.-nevetni kezdett és azon elámultam,bár akkor még mit sem tudtam,mi az a szerelem,de éreztem valamit.
Mikor vége volt a játszásnak,lefeküdtünk aludni...én hamar elaludtam,mikor fölébredtem anya várt már rám...már megindultam kifele az ajtón,mikor valaki húzni kezdett és én elestem.Az óvónénik nem voltak ittbenn,kimentek biztos pisilni(háth tudom h ez egy kicsit gáz,de óvodások...).Michael állt velem szemben és mosolygott rám.
-Figyelj,Catherine,holnap is játszunk együtt?-kérdezte nyavalygósan,de akkor még édesen.
-Igen,játszhatunk,de nekem most mennem kell mert anyukám vár rám.
-Fogadjuk meg,hogy mindig barátok leszünk,és soha el nem válunk.-és átölelt.
Ez engem akkor nagyon hirtelen ért...nem tudtam mire vélni ezt a dolgot,hiszen még csak 3 éves voltam.Forgott velem az a nagy világ...hiszen még 1 méter sem voltam...a levegő hirtelen belém szorult és a szívem is vert nagyokat.
-Jó-jó megfogadom én is...Örök Barátság!!!-de én nem csináltam vele semmit,hanem a hüvelykujjamat(ahogy azt a nővéremtől láttam) feltartottam,mosolyogtam rá és kimentem.
Attól a pillanattól váltam én vagány csajjá...ez sok mindenben megmutatkozott.
Autóval kezdtem el játszani és oviba is az első naptól kezdve fiús játékokkal játszottam(autók,traktorok,daruk,stb.).Mindig fiúkkal játszottam...Michael mindig velem volt,de azon kívül is mindig csak fiúk voltak körülöttem.Mikor fölmentünk suliba,akkor sem volt ez másképp.Lazán öltöztem,csak fiúkkal játszottam(bár voltak barátnőim is,de azokkal nem sokat foglalkoztam...talán épp ezért haragudtak meg rám!!!) 10 fiú között én voltam egyedül lány,gördeszkáztam,ugrattam cangával,szereltem bicajokat és még most is...tehát fiús lány voltam és még az is vagyok.Ezt már mindenki észrevette már oviban az óvónők is,hogy én fiúkkal játszom és a suliba is,de hamar megszokták.Michael-el a legjobb barátok voltunk,mindig kiáltunk egymás mellett és segítettünk egymáson...összeveszni csak ritkán szoktunk,de akkor nagyon...szerencsére hamar ki szoktunk békülni,mert nem vagyunk haragtartóak.Mikor fölmentünk fölsőbe,már a tanárok kezdtek minket cikizni,hogy mennyit vagyunk együtt és hogy vajon mi van köztünk?!
Aztán csak akkor jöttem rá,hogy mi is ez valójában.Voltak gyönyörű lányok a suliba,de Michael csak velem foglalkozott és mindegyiket egy libának tartotta mert örökké csak nyávogtak és csak a divat érdekli őket,meg hogy hogyan néznek ki...nem engedik el magukat úgy mint én.
Aztán egyre közelebb kerültünk egymáshoz,már egyre kevesebb fiú lógott velünk...11-en voltunk a végére már csak 2-en maradtunk és mindig 2-en voltunk.És azok a fiúk most velünk a legszemetebbek akik akkor a haverjaink voltak.Nem is bántuk,ha 2-en maradtunk,mert akkora kezdtek idegesítővé és fölöslegessé válni.Mikor kicsik voltunk én szoktam neki puszit adni meg ő is nekem,meg néha puszit is a számra...de én sose,mert mintha akkor is tudtam volna,hogy nem szabad egy könnyen adnom magam.
2008.március 27.-én megváltozott minden.Akkor 12 éves voltam,ős is...bár ő 3 hónappal idősebb volt nálam.Ő júliusi volt,én október.
A legkevésbé számítottam erre,ami ezen a napon volt.
És előtte pár nappal hasított belém a felismerés,hogy SZERELMES VAGYOK A LEGJOBB BARÁTOMBA.
Nagyon megijedtem,nem tudtam mit csináljak...neten is olvasgattam,hogy mit csináljak,újságokból is,de nem nyugtatott meg a dolog.A szüleimnek nem mertem elmondani,mert eltiltanának tőle és az nekem még rosszabb lenne.Nagyon féltem,hogy ő nem így érez irántam és ha megmondanám neki akkor lehet,hogy hülyének nézne és többet nem barátkozna velem.Azt meg nem akartam,hogy a barátságunk tönkre menjen miattam.Bár voltak jelek,ami arra utaltak,hogy ő is így érez,mint én,de azt régen is csinálta.Például ölelget és három puszit szoktunk egymásnak adni,udvarias velem meg hasonlók,bár ez megvolt régen is.
És ezt akkor vettem csak észre hogy SZERETEM,hogy mikor meglátom a szívem az egekbe szökken,a hasamba pillangók röpködnek,mikor átölel rettentő furcsán érzem magam...és már egy ideje zavartan is...
Elhatároztam magamba,hogy inkább kikerülöm bármennyire is fájni fog nekem,emrt ő nem úgy érez irántam...és ekkor megszólalt a telefonom,és ő volt az...tétováztam,hogy fölvegyem-e,végül kinyomtam.Pár perc múlva megint csörgött és akkor fölvettem,mert már ideges voltam:
-Halló.-szóltam bele kissé hangosan a telefonba.
-Sya Caty,figyelj gyere le a Bakszira(Bakonyér)4 órára... valami fontosat szeretnék neked mondani!-a hangja furcsa volt...fojtott,ideges,komoly,ideges,félős.
Én nem akartam lemenni...bizonyára megtudta valahonnan,hogy szeretem és ezért közölni akarja velem,hogy ő nem...de mégis kitől tudta meg hiszen senki nem tudja!!!???
-Figyelj én most nem tudok kimenni,mert tanulnom kell,holnap matekdoga.Bocs.-majdnem bőgtem,már a hangom fojtott volt.Nagyon szerettem volna most az ölelésében lenni,de nem lehettem,mivel ő nem így érez.
-De nagyon fontos,értsd már meg!-ez nagyon komolyan és határozottan hangzott,úgyhogy más választásom nem volt,mint lemenni.Megadóan feleltem vissza:
-Oké,negyed óra múlva kinn tudok lenni.-sóhajtottam majd letettem.
A szüleim dolgoztak,a nővérem valahol császkál.
Most kivételesen nem laza cuccot vettem fel.A fekete csőnadrágot,amit anya vett nekem,hátha fölveszem,most föl.Egy lila pulcsit is kaptam magamra,meg a Puma sportcipőmet.Bementem a fürdőbe megfésülködni meg egy nagyon enyhe sminket is raktam magamra.Nem vittem mást csak a telefonom meg egy csomag zsepit,hátha szükség lesz rá.Bezártam az ajtót,a kulcsot fölraktam az ereszre.Amíg mentem,a gondolataim csak úgy száguldottak a fejembe.Nagyon féltem és izgultam,nem tudtam elgondolni mit akar nekem mondani.A hasam helyén egy nagy csomó volt,a szívem a torkomban dobogott.Mire odaértem,teljesen kész voltam.
Mikor megpillantottam,megint az a bizsergés szállta el a testemet,ami már pár hete.
Gyalog jött.Rajta laza és vagány ruha volt mint mindig.A kőfalnak támaszkodott és engem nézett.Mikor meglátta,hogy miben vagyok és hogy ki vagyok festve(még azt a halványat is észrevette...xD)a szemeit tágra nyitotta a meglepetéstől,de nem szólt semmit.
Odaértem elé.
-Szia!-törtem meg a csendet,és zavaromban a földet fixíroztam,míg ő a köveket rugdosta.
-Szia!-köszönt ő is egy kis idő múlva.-Mire ez a "nagy kiöltözés"?-egyáltalán nem volt vicces kedvében,mint szokott.
nem tudtam erre mit válaszolni,és csak ennyit tudtam kinyögni.
-Háth, nem tudom ez volt elől a szekrényemben és gyors fölkaptam.-nahát ez hülyeség volt,mert éppen,hogy a szekrény aljáról kotortam elő.Na de mind1.
Valami furcsa volt...áhh persze!!!...nem adott puszit és nem ölelt át,mint ahogy minden találkozásunkkor szokott.Ha már ilyen távolságtartó velem,akkor biztos a részéről ennyi volt,és már nem akar velem barátkozni...de nem értettem miért lett ilyen...nem tudtam sokáig várni,mert nem szólt semmit csak lefele nézett és rugdosta a köveket és a csendes patakot nézte,ahogy folyik.Nem bírtam tovább,így hát végre megtörtem a csendet és megkérdeztem:
-Most minek hívtál ide?Elmondanád,mert nem értelek,miért vagy velem ilyen távolságtartó és miért vagy szótlan,és undok,mintha utálnál!!!-erre a szóra az arca egy fájdalmas maszkba torzult el.Elment előlem...a lehető legmesszebbre a kőfal másik oldalára.
Én igazán nem értettem mi baja van velem,és annyira fájt nekem ez a tette,hogy levegőnek néz,hogy észre sem vettem,de könnyek folytak le rólam.Szerencsére nem vette észre,mert még mindig a köveket rugdosta és a patakot nézte.Gyorsan letöröltem a könnyeket az arcomról és megkérdeztem:
-Légyszíves áruld el,hogy miért hívtál ide.Nem szólsz semmit hozzám és levegőnek nézel,mikor a telefonba azt mondtad,hogy NAGYON FONTOS!-elakadt a hangom,és megint a sírás szélén álltam.De nem szólt semmit,bár a követek már nem rugdosta,hanem csak lefelé nézett és mozdulatlanul várt.Így is nagyon helyes volt és gyönyörű.Nem vártam tovább.Elindultam szó nélkül haza.
-SZERETLEK Caty!-léptem volna de belém fagyott minden.Léptembe megmerevedtem,mert nem hittem abba,amit az előbb hallottam.Megkérdeztem mégegyszer,mert lehet csak képzelődtem...meg is fordultam,hogy lássam,télleg ő mondta-e:
-Tessék?-és belenéztem gyönyörű sötétbarna szemeibe.
-SZERETLEK!SZERETLEK Catherine Crawford...érted...SZERETLEK!-komolyan megállt bennem minden...csakugyan ő mondta.Nem éreztem semmit...csak merev voltam,mintha valami élettelen tárgy volnék,mint egy szobor.Elsötétült előttem minden.
Mikor fölébredtem Mich karjaiban voltam.Úristen!Elájultam!Jaj,ezt a szégyent!
-Fölébredtél,Csipkerózsika?-a hangja,mint a bársony,úgy simogatott.
-Öhm...mit keresek itt?-és megráztam a fejem.-Egyáltalán nem képzelődöm?
Erre Mich felnevetett.Nem értettem semmi így választ vártam mindenre.
-Te most komolyan szeretsz engem?-összeráncolt homlokkal néztem rá.
-Igen...komolyan,sőt még annál is komolyabban SZERETLEK.-még mindig nem értettem,ezért másképp kérdeztem.
-De hogyan?Miért?Mióta?És hogy?-nem értettem semmit és nagyon kíváncsi voltam már rá.
-Noshát,igazából már óvodás korunk óta szeretlek.Már az első naptól kezdve,csak akkor még nem tudtam magamról sem...de éreztem,hogy veled kell maradnom.Már 11 éve,Caty.Egész életembe el akartam mondani,de nem mertem,mert kicsi voltam hozzá,és azt hittem te nem így érzel.De tovább nem bírtam,gondoltam lesz ami lesz!És te gondolom nem szeretsz!-háth ez nagyon nagy hülyeség volt,mert SZERETTEM.
-De SZERETLEK.Csak én is attól féltem,hogy te nem,és jobbnak láttalak kikerülni.Barátságból szerelem.Igazából én is kiskorunk óta,az első nap óta...mikor először megöleltél már akkor éreztem valamit.
-Nos...akkor...járhatunk???-hát ez kicsit gyors volt nekem,de nem várhattam tovább.
-Igen...járhatunk...Örökké Szerelem!-és feltartottam a hüvelykujjam,mint annak idején...de aztán nagyon gyorsan történt minden.Én mondani akartam volna neki még valamit,de ő hirtelen közelebb hajolt hozzám,és szenvedélyesen megcsókolt.Mikor vége volt,nem tudtam megszólalni.Ezt a napot nem tudom,mikorra fogom megemészteni,meg azt,hogy járunk.
Eszembe jutott egy frappáns kérdés:
-Te a haverjainkat direkt küldted el?-csibészesen mosolyogni kezdett.
-És a mi lesz a a sulival meg a tanárokkal,mi lesz ha megtudják!-aggodalmaskodtam.
-Kit érdekelnek a tanárok meg a többi lökött idióta?!
Kézen fogva és ölelkezve mentünk haza...
Nahát ez volt az a nap,amelyik teljesen megváltoztatta az életemet...és azóta is együtt vagyunk teljes harmóniában.
Hamarosan jön!!!
Hát syasztok köszöntelek titeket ezen a blogomon is,a történet lényegét leírtam remélem ezt is sokan fogjátok olvasni...az 1.feji Catherine szemszögéből íródik meg de majd ugyanez Michael szemszögéből is meg lesz írva csak az majd később...tehát hamarosan fönn lesz annyit mondok h már elkezdtem írni...
KITARTÁS!!!
puxxx
xoxo
Evelin(Twilight Girl)
KITARTÁS!!!
puxxx
xoxo
Evelin(Twilight Girl)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
